27. Fejezet

Sziasztok!

Tudom, nagyon sok időre eltűntem. Több mint fél évre. Nem tudok mit mondani, sajnálom! Emelett a blog mellett elkezdtem még januárban egy másikat is. Először amiatt nem írtam új részt, mert azzal foglalkoztam. De egy percig sem gondoltam azt, hogy abbahagyom ennek a történetnek az írását!

Aztán egyszerűen nem bírtam írni, és akármennyire is meg volt, hogy mi lesz az elkövetkező utolsó részekben egyszerűen nem tudtam magam rávenni, hogy leüljek és megírjam. Nem volt semmi ihletem, ami borzalmas. Olyan, mint amikor éhes vagy, de nincs étvágyad. 

Valamint az emberi lustaságom is közre játszott, valamint az időhiány. (Mondjuk fél év az nem kevés idő.) Inkább mondjuk úgy, hogy mindig akkor volt ihletem, amikor épp nem értem rá, és akkor sohasem, amikor igen.

Mégegyszer nagyon sajnálom! Igyekezni fogok a következő részekkel, ahogy csak tudok, és bármi történjen, befejezem a történetet! 

Jó olvasást! :)

Taeyang

     Mélyen beszívtam annak a lánynak az illatát, aki a mellkasomon nyugtatatta fejét, hatalmas ágyamban; édes kókusz és mandula aroma lengte körbe Deat, kinek gyönyörű barna haja a vállán terült szét.

     Lassan fejéhez nyúltam, és elkezdtem simogatni a selymes hajzuhatagot, mire Dea halkan felnyögött, és megmozdult.

 ─ Felébresztettelek? Ne haragudj! ─ mondtam valójában cseppet sem bűnbánóan, mire Dea elkezdett hümmögni, majd kissé még fátyolos szemeivel rám pillantott.

 ─ Nem aludtam ─ emelte meg kicsit magát, majd pedig feljebb csúszott, hogy feje egy vonalba legyen az enyémmel, és bújt hozzám csupasz testével. Haja simogatását továbbra sem fejeztem be. ─ Csak pihentem.

 ─ Hazudsz ─ nevettem fel.

 ─ Nem hazudok ─ nézett rám először durcásan, de aztán elmosolyodott. ─ Na jó. Lehet, hogy egy kicsit elbóbiskoltam.

 ─ Nekem nem tudsz hazudni, kislány ─ vigyorogtam gonoszan, miközben megemlítettem a Dea által gyűlölt „becenevet”. Jutalmamat hamar meg is kaptam; Dea erősen belebokszolt mellkasomba, aztán elhúzódott tőlem, egészen az ágy széléig. ─ Áú! Most meg hová mész? ─ néztem Deare, aki épp egy földről felkapott inget öltött magára, ami mellesleg az enyém volt.

 ─ A szobámba ─ felelte sértődötten, és már épp állt is volna fel, ha nem rugaszkodok el, kapom el a derekánál fogva, és húzom vissza az ágyba, magam mellé. ─ Hé! Engedj el! ─ kapálózott biztos kezeim közt, ám én hamar fölé gördültem, és karjait lefogva farkasszemet néztem vele.

 ─ Nem. Soha nem foglak téged elengedni ─ hajoltam egyre közelebb ajkaihoz, majd mikor már csak egy ujjnyi választott el tőle, a szemeibe néztem. ─ Mert szeretlek.

     Deat nem az érte váratlanul, hogy megcsókolom, sokkal inkább az, amit mondtam, és látva, hogy mennyire nem reagál szenvedély fűtötte tettemre, lassan elhúzódtam tőle.

 ─ Mi az? ─ ráncoltam homlokomat kezeit elengedve, ám továbbra is fölé tornyosulva.

 ─ Mikor ezt utoljára mondtad nekem, akkor még minden olyan más volt ─ suttogta rekedten. Erre már lepördültem róla, és leültem mellé.

     Igen, mikor ezt utoljára mondtam neki, még minden más volt; akkoriban még azt sem tudtam, hogy kinek a lánya, és ő sem tudott rólam szinte semmit, csupán a hazugságaim által kreált, gyenge háttértörténetemet ismerte. Így már minden más volt.

     Dea is felült az ágyban, majd magára húzta a takarót.

 ─ Miért szerettél belém Taeyang? ─ kérdezte végül.

 ─ Nem tudom. Kell rá ok? ─ vontam meg a vállam kicsit flegmán.

 ─ Jó, igazad van. De akkor miért kezdtél el érdeklődni irántam? ─ faggatott tovább. Idegesen hajamba túrtam, és elhúztam a számat.

 ─ Nem tudom, rendben? Csak folyamatosan egymásba botlottunk, és mikor nyár végén itt aludtál a hétvégén, és az a sok dolog történt, meg amikor… Aish! ─ fogtam a fejem idegességemben.          

     Egy pillanat múlva Dea nyugtató kezeit éreztem magamon, ahogy óvatosan lefejti az arcomat takaró végtagokat fejemről, és szemembe néz. Még mindig a válaszomat várta, amit nagyot sóhajtva meg is adtam neki végül:

 ─ Az érdeklődésemet akkor keltetted fel, mikor letegeztél ─ néztem én is az ő szemeibe, mire csak meglepetten nagyokat pislogott,

 ─ Akkor, amikor…

 ─ Igen, akkor. Mikor először találkoztunk ─ bólintottam egy aprót. ─ De ez miért fontos?

 ─ Mikor először mondtad nekem azt, hogy szeretsz, az különös érzés volt. Annyira akartam neked hinni, de alig ismertelek, és nem mertem benned teljesen megbízni ─ sütötte le szemeit a lány. ─ Voltak titkaink, és hazudtunk egymásnak. Vagy egyszerűen csak nem voltunk őszinték egymással. A egész kapcsolatunk erről szólt mostanáig. De ennek az egész „játéknak” most vége ─ mosolygott rám, aztán közelebb hajolt, és megpuszilt. ─ Már bízok benned, és én is szeretlek.

     Megkönnyebbülten kaptam mellkasomhoz, és engedtem ki eddig benntartott levegőmet.

 ─ Mi az? ─ nézett rám furcsállva Dea.

 ─ Semmi. Csak azt hittem, hogy valami ostobaságot akarsz mondani, arról, hogy nem szabadna együtt lennünk ─ nevettem fel, mire ő is elkuncogta magát. Óvatosan visszamásztam hát rá, és ismét megcsókoltam.

 ─ Ki tudja? Lehet még róla szó ─ szakadt el tőlem egy pillanatra Dea. ─ Végül is az ellenség lánya vagyok. Tiszta Rómeó és Júlia.

 ─ Na, már csak ez hiányzott! ─ mosolyodtam el, majd pedig visszatértem hozzá. Daehez.

*

     Habár egyikünk sem akart felkelni, muszáj volt, így hát nem sokkal nyolc előtt kikászálódtunk az ágyból. Én azonnal a fürdő felé vettem az irányt, de Deanek meghagytam, hogy ne merjen reggelit készíteni. Az az én dolgom volt. Ezért Dea, bár vonakodva, és kissé duzzogva, de leült kanapéra, és ölébe vette laptopját.

     Fölényesen mosolyogva ballagtam be a fürdőszobába, aztán már zuhanyoztam is. Rég volt ilyen kellemes az, hogy felébredtem. S bár a nap keménynek ígérkezett, mégis örültem neki. Boldog voltam, hogy végre beteljesült ez a nap, még akkor is, ha tudtam, nem tarthat sokáig.

     Ennek az egésznek hamarosan vége lesz, és Dea haza megy, és nagy valószínűséggel vissza se jön, legfeljebb csak évek múlva, de akkor már ismét különutakon fogunk járni. Mindezek ellenére nem bántam az éjszaka történteket, és szerintem Dea sem.

     Siettem a zuhanyzással, mert még reggelit kellett készítenem, mielőtt elmentem volna a találkozóra. Amint végeztem gyorsan megtörülköztem, magamra egy melegítőalsót és egy trikót vettem, majd az ajtó irányába igyekeztem.

     Dea a laptopját nézte, és valamin kacagott, mikor a nappaliba értem. Már épp megnéztem volna, hogy mit csinál, mikor elkezdett beszélni, majd pár pillanattal később egy harsány hang válaszolt neki. Egy szót sem értettem abból, hogy mit beszélnek, mégis kíváncsian araszoltam a kanapé irányába, ám Dea észrevett.

 ─ Kivel beszélsz? ─ álltam meg hirtelen, amint Dea felém kapta szúrós szemeit.

 ─ A barátnőmmel ─ válaszolta Dea, aztán visszafordult a laptophoz, és ismét elkezdett valamit hadoválni, gondolom magyarul. Dea barátnője ismét mondott valamit, aztán a kapcsolat megszakadt, és Dea lehajtotta a laptop tetejét.

 ─ Nyugodtan beszélhettél volna vele még ─ szavatkoztam azonnal, és a konyha felé siettem. Volt egy olyan érzésem, hogy miattam hagyták abba.

 ─ Nem, jó ez így. Otthon már késő van, és… Igazából nem is tudom, hogy miért hívtam őt fel ─ állt fel a kanapéról és jött a konyhai pult irányába egy fanyar mosollyal a képén.

 ─ Miért? Baj, hogy felhívod a barátnődet? ─ halásztam elő a hozzávalókat a reggelihez, míg Dea leült.

 ─ Nem… Vagyis… Ahj! ─ temette arcát a kezeibe Dea.

 ─ Hé, mi a baj? ─ léptem oda hozzá azonnal és kicsit leguggolva próbáltam vele szemkontaktust keresni.

 ─ Most beszéltem vele hetek óta először. Sőt. Már hónapok óta nem válaszolok normálisan az üzeneteire. Sem a nagyszüleimére ─ nézett rám végül szomorúan. Szeme sarkában könnyek csillogtak. ─ Tudod, én csak az apámat akartam megtalálni. De végül ez lett belőle. Miután elvittek az ahjummáék házából, az apámhoz, én nem tudtam, hogy mit mondjak a nagymamáméknak, ezért inkább semmit sem mondtam ─ szipogta, mire szorosan magamhoz öleltem őt. ─ Úgy szégyellem magam!

 ─ Semmi baj. Ez az egész nem a te hibád ─ próbáltam nyugtatni, kevés sikerrel.

 ─ De! Az apám nem tiltotta meg, hogy beszéljek velük, mert tudta, hogy úgy sem mondanék nekik semmit ő róla és a „kis ügyeiről”. És igaza volt ─ tolt el kicsit magától. ─ Nem csak, hogy semmit sem mondtam nekik, még beszélni is alig beszéltem velük. Az utolsó, amit írtam nekik az volt, hogy jól vagyok, és ne aggódjanak. Ezt pár napja küldtem nekik, és azelőtt az utolsó üzenet, amit én írtam, decemberi dátumu volt. Egész januárban azt sem mondtam nekik, hogy élek. Szerinted ők mit éltek át?

 ─ De most már kezd minden visszamenni a régi kerékvágásba, nem? ─ szorítottam meg Dea kezét. ─ Ma beszéltél a barátnőddel, és ahogy hallottam, egyáltalán nem neheztelt rád.

 ─ Csak azért nem tudod, mert nem értesz magyarul ─ motyogta Dea könnyeit törölgetve. Oda sem figyelve rá folytattam.

 ─ Egy picit később hívd fel a nagyszüleidet is, és beszélj velük is!

 ─ Nem! Ahhoz nincs bátorságom ─ rázta a fejét, és kezeit próbálta kiszabadítani, ám én nem engedtem.

 ─ Ők a nagyszüleid, Dea! Nem kell tudniuk róla, hogy mi folyik körülötted, sőt! Ezt jobb, ha senki nem tudja. De azt joguk van tudni, hogy még élsz-e egyáltalán ─ vájtam bele tekintetemet az övébe, és láttam, hogy győztem. ─ Nos?

 ─ Felhívom őket! ─ bólintott beleegyeszően Dea.

 ─ Helyes ─ pusziltam meg az ajkát, aztán felpattantam, és visszatértem a dolgomhoz.

 ─ A szüleid hogy vannak? Nem félted őket? ─ kérdezte hirtelenül Dea, mire a kés megállt a kezemben.

 ─ Miért kéne őket féltenem? ─ nyeltem egyet.

 ─ Hát Kim Son Jung az apád főnöke, szóval…

 ─ Már nem az ─ vágtam rá és lassan megpördültem. ─ Megkértem az apámat, hogy mondjon fel, és ő meg is tette.

 ─ Szerinted ennyi elég az apám ellen? ─ ráncolta a homlokát Dea.

 ─ Nem. Éppen ezért nyomtam a szüleim kezébe egy halom pénzt, és küldtem őket Kínába.

 ─ Tessék?

 ─ Dea, a szüleimmel én megszakítottam a kapcsolatot ─ nyögtem ki végül. Rossz volt, főleg így kimondva. Rajta kívűl még csak Ji Yong tudta. Idővel majd a többieknek is elmondom.

 ─ Mikor?

 ─ Nem olyan régen. Igazából csak azt tettem, amit már régen meg kellett volna tennem. És százszor rosszabb volt, minthogyha már rögtön az elején megtettem volna.

 ─ Elmondtad nekik, hogy miért? ─ szállt le a magasított székről Dea és lépett egyet felém. Én csak a mosogatónak támaszkodva válaszoltam.

 ─ Elmondtam nekik, hogy már nagyon régóta hazugságban élnek. Elmondtam, hogy nem vagyok semmilyen cég vezérigazgatója, hogy egyetemre sem jártam, és még a diplomám is hamis. Azt is megtudták, hogy soha nem voltam besorozva. Persze azt már nem mondtam el nekik, hogy azért nem, mert pár akkori fejes a maffiából elintézte nekünk, hogy ne kelljen bevonulnunk.

 ─ De azt nem tudják, hogy valójában mi a „munkád”, igaz? ─ ért végül elém Dea.

 ─ Nem. Kérdezték, hogy miért hazudtam nekik, de csak annyit mondtam, hogy többet nem akarok velük találkozni. Aztán megfordultam és kisétáltam az életükből, habár erősen kétlem, hogy ők ezt felfogták. Mert még én sem fogtam fel teljesen ─ húztam el a számat, majd Deare néztem, aki ─ a pár perccel ezelőtt történtekhez képest ─ megnyugtatóan pillantott vissza rám.

 ─ És most mi lesz? ─ kérdezte.

 ─ Kínában rájuk állítottam egy-két embert, hogy figyeljék őket, amíg el nem múlik ez az egész cirkusz, igaz, Kim Son Jung keze Kína területére soha nem fog tévedni. A kártyáikat meghekkeltettem, hogy ne jöhessenek haza, szóval most azt hiszik, hogy egyáltalán nincs pénz a számlájukon. Csak annyi van a zsebükben, amit még én adtam nekik. Aztán miután vége lesz, azt csinálnak, amit akarnak. Haza jönnek, vagy ott maradnak, de a lényeg az, hogy velem többé nem találkoznak. Legalábbis szánt szándékkal nem. ─ A történet végén lehunytam a szemeimet. Pillanatokkal később éreztem, hogy Dea kezei fonódnak a derekam köré, és hogy átölel engem. Fordult a kocka; most ő vigasztalt engem.

 ─ Tudod, nagyon elcseszett életünk van ─ nevetett halkan és kényszeredetten a lány.

 ─ Igen. Az már biztos ─ sóhajtottam egyet.

 ─ Tudod mit? ─ nézett fel rám, én pedig le rád.

 ─ Hm?

 ─ Együnk most inkább ráment.

 ─ De hát már elkezdtem… És különben is, hogy néz ki az, ha reggelire ráment eszünk?

 ─ Most szerintem jól fog esni mindkettőnknek. Sör helyett ─ mosolygott rám Dea.

 ─ Te már megint alkoholizálni próbálsz? ─ nevettem el magam.

 ─ Neeem! ─ rázta a fejét hevesen. ─ Egyszerűen csak arra gondoltam, hogy te munkába mész, ezért nem ihatsz, én pedig még kiskorú vagyok, hogy téged idézzelek. Szóval ezért gondoltam a rámenre, mert az finom, és a finom kaja mindig segít.

 ─ Szóval szerinted én nem főznék finomat? ─ vontam le a következtetést, és néztem tetett haraggal Deare.

 ─ Ezt egy szóval sem mondtam, csak…

 ─ Persze, persze! ─ bújtam ki sértődötten az öleléséből. ─ Akkor együk az egészségtelen, zacskós rámenedet, igazad van. De te főzöd ki! ─ nyúltam az egyik szekrény felé, ahol az ilyen dolgokat tartottam. ─ Többet még csak eszembe se jut, hogy főzzek neked.

 ─ Taeyang, ne már! Nem úgy értettem ─ nevetett Dea, aztán felugrott a pultra, és elkapta a karom. Sértődötten léptem közelebb hozzá. ─ Este te főzöl, oké? Az úgyis sokkal romatikusabb.

 ─ Nem hatsz meg ─ ráztam a fejem makacsul.

 ─ Fogadjunk? ─ kúszott az arcára egy mesterkélt mosoly, aztán a karomat elengedve az arcomhoz nyúlt, majd lábait széttárva közelebb húzott magához, és megcsókolt.

 ─ Ó! Azok a női fortélyok! ─ szakadtam el tőle egy pillanatra.

 ─ Hát igen, azok a női fortélyok ─ bólogatott Dea is, aztán folytattuk, amit elkezdtünk.

     Nem érdekelte az idő egyikőnket sem, mert az ilyenkor megállt a számunkra.

*

     Késésben voltam, de nem érdekelt. Imádtam minden egyes percét annak, amikor Deavel lehettem. De el kellett indulnom, szóval Deat Min Kyungra bíztam. Nem igazán idegeskedtem amiatt, hogy Deanek baja esik. Chun Min Kyung a legjobb emberem volt, és a jobbkezem, akiben feltétel nélkül megbíztam. Tudtam, hogy jó kezekben lesz.

     Már úton voltam a megbeszélt hely felé, mikor drága barátom, Kwon Ji Yong hívott.

 ─ Elárulnád, hogy merre csámborogsz? ─ szólt a telefonba minden köszönés nélkül.

 ─ Tíz perc és ott vagyok ─ hadartam neki.

 ─ Akarod mondani: Már tíz perce itt kéne lenned ─ vágta rá G-Dragon mérgesen. ─ Mégis mit csináltál? Beugrottál egy nyúlüregbe, vagy mi?

 ─ Mindjárt ott vagyok Ji Yong, oké? ─ sziszegtem, miközben igyekeztem terelni a témát. Ám barátom figyelmét semmi sem terelte el.

 ─ Te… Te ugye… Lefeküdtél vele? ─ kérdezte elég hangosan ahhoz, hogy megvoltam arról győződve, hogy még Szöul másik végében is hallották. A szituáció kezdett dejavu érzést kelteni bennem, csak most éppen Ji Yong fején találta a szöget, nem úgy mint legutóbb.

 ─ Mindjárt ott vagyok ─ morogtam, majd letettem a telefont, de G-Dragon még utoljára belevihogott.

*

     Verőfényes napsütés volt. Egy felhő sem látszódott az égen. Ennek ellenére a levegő hideg és csípős volt. Tipikus februári időjárás.

     Utoljára akkor jártam ennél az iskolánál, amikor Deaért jöttem, még az ősz folyamán. Akkor sok diák nyüzsgött itt, de most kihalt és csendes volt az ünnepnap miatt. Egyedül pár fekete öltönyös férfi üldögélt egy ismerős padon kint, az udvaron.

     Előttem nyitva volt az iskola udvarába vezető kapu, valaki ─ esetleg Daesung ─ szerzett hozzá kulcsot, hogy miután vége lesz ennek az egész felhajtásnak, észre se vegyék, hogy itt voltunk.

 ─ Lám, a hős szerelmes! ─ tárta szét a karját G-Dragon, ahogy a pad felé közeledtem.

 ─ Befejeznéd? ─ pillantottam rá szúrós szemmel. Nem voltam valami jó kedvemben.

 ─ Most miért? Én csak köszöntem ─ vonta meg a vállát röhögve Ji Yong.

 ─ Rendben, itt vagyok. Essünk túl rajta! ─ értem oda a négy fős társasághoz és nagyot sóhajtva leültem a fagyos padra, majd körülnéztem. ─ Do Jung Jo merre van?

 ─ Úgy tűnik, ő még nálad is jobban szeret elkésni ─ morogta Seungri.

 ─ Megérkezett ─ nyúztóztatta ki végtagjait Deasung, ahogy felállt. Példáját mi is követtük.

 Do Jung Jo nem jött egyedül, ahogy az várható is volt. De mi sem voltunk egyedül. A helyet az embereink vették körül, és a távolból figyelték az eseményeket. Persze ezt Do Jung Jo sem csinálta másképp. Biztos, hogy több embere volt az iskola környékén, mint az a kettő, akiket a bejáratnál hagyott.

 ─ Szép napunk van! ─ lépett oda hozzánk Jung Jo, és egyesével mindenkivel kezet rázott.

 ─ Azt azért nem mondanám ─ húzta el a száját Ji Yong, mikor Do Jung Jo vele is kezet rázott. Utoljára engem üdvözölt.

 ─ Taeyang ─ villantotta rám a megszokott, nyájas mosolyát.

 ─ Jung Jo. ─ Nem voltam benne biztos, hogy a hangnemem kifejezte ellenszenvemet, de T.O.P szúros pillantása megnyugtatott.

 ─ Akkor kezdjük el! ─ szólalt meg végül Seung Hyun.

     Ji Yong erre a padhoz hátrált, és felült a támlájára. Daesung követte példáját, és ő is helyet foglalt a padon. Seungri, T.O.P, Jung Jo és én állva maradtunk. Így alkottunk egy kis kört.

     Azonban senki sem szólalt meg. Mindannyian némán álltunk. Igazából a találkozónak egyáltalán nem volt jelentősége; mi tudtuk, hogy a dokumrntumok kétségtelenül igaziak, Do Jung Jo pedig tudta, hogy mi ezt tudjuk. Lényegében tahát mindenki tudott mindent, így a tárgyalás teljességgel fölösleges volt. Mégis volt miről beszélnünk.

 ─ Mit tervezel, Do Jung Jo? ─ kérdezte meg végül Ji Yong. Természetesen ő is tudta, hogy mi lennénk az utolsó emberek, akiknek elmondaná a terveit Jung Jo, de G-Dragon nem az a fajta ember volt, aki… Szóval ő egyáltalán nem törödőtt ilyen dolgokkal.

 ─ Kim Son Jungot akarom hatástalanítani, ahogy ti is ─ ráncolta a homlokát Do Jung Jo.

 ─ Úgy értem, mit akarsz csinálni, miután elrendeztük azt a vénembert?

 ─ Szerintem ti pontosan tudjátok ─ válaszolta végül Jung Jo.

 ─ Miért küldted nekünk azokat a dokumentumokat? Nem mindegy, hogy te, vagy mi adjuk át azokat a rendőrségnek? ─ nézett a nap miatt hunyorítva T.O.P a tárgyalófelünkre.

 ─ Igazából én is átadhatnám, de az nem vetne rám túl jó fényt annak az embernek a szemében, aki felnevelt ─ vonta meg a vállát Jung Jo, mire hitetlenkedve felhorkantottam. Ez a gyerek még Kimnél is undorítóbb volt. ─ És hát gondoltam, ezzel meg is tudnánk alapozni a jövőbeli szövetségünket.

 ─ A szövetségünket? ─ vontam fel kérdőn a szemöldökömet.

 ─ Igen. Vagy ti nem így gondoltok a jövőre? Szöul többé nem lenne megosztott a feketepiac szemszögéből. Hát nem lenne jó? ─ mosolygott álszenten.

 ─ De csodás lenne ─ vágta rá gúnyosan Ji Yong ─ Senkinek sem lenne belőle haszna.

 ─ Mennyire régimódiak vagytok ─ horkantott fel Do Jung Jo. ─ Akkor minek fogadtátok el? Vissza is küldhettétek volna!

 ─ Miért tettük volna? Nekünk is hasznos volt ─ szólalt meg Seungri.

 ─ Akkor hol itt a gond? Nektek is jó, nekem is jó ─ tárta szét a karját Jung Jo.

 ─ Hát persze, mindaddig, míg át nem veszed Kim helyét ─ vágtam rá. ─ Elölről kezdődne minden.

 ─ Akkor vegyétek elejét, és öljetek meg. Itt és most! ─ nevetett fel Do Jung Jo, aztán látva komor arcunkat kuncogva megrázta a fejét. ─ Nem, ti nem vagytok ilyen alattomosak. Idehívni, aztán megölni valakit, aki ráadásul még a kezükre is játszott. Ezt még Kwon Ji Yongból sem nézném ki.

 ─ Vigyázz, nehogy rácáfoljak ─ morogta GD.

 ─ Szerintem hagyjuk az ostoba kérdéseket. Ma ma van, és holnap holnap lesz. Ma még együtt játszunk, holnap már nem olyan biztos. Szóval intézzük el a formaiságokat és aztán menjünk haza, mintha semmi sem történt volna. Holnap pedig már újból ellenfelek leszünk ─ mondta Jung Jo.

     Egy darabig csak a madarak csicsergése hallatszódott, aztán végül T.O.P törte meg a csendet.

 ─ A dokumentumokat holnap küldjük be, szóval készülj fel! Mert amint letartóztatják Kimet, te fogsz jönni, ha az utunkba állsz.

 ─ Ti is tudjátok, hogy nincs más választásom. De köszönöm, hogy szóltatok a tervetekről.

 ─ Te mondtad. Ma még együtt játszunk ─ sóhajtott fel Daesung. ─ Meg amúgysem szeretjük hátba döfni az embert, ha az egy csónakban evez velünk. Remélem te is így gondolod.

 ─ Persze ─ bólintott Do Jung Jo. ─ Szerintem mindannyiunknak jó lesz, ha tiszta lappal kezdjük ezt az egész hatalmi játszmát.

*

     Soha nem voltunk puhány gengszterek; ha kellett kínoztunk, verekedtünk, és igen, öltünk is. Sok minden írható a számlánkra. De mi is emberek vagyunk, és bizonyos feltételek között megtudunk egyezni szóban, amit be is tartunk addig, amíg be kell.

     Persze ezek után sem bíztam Do Jung Joban, de nem lett volna oka addig támadni, amíg Kimet nem intéztük el. Valamint ismertem. Gyerekként is a fair játékokat szerette, most sem volt másképp. Így nem volt okunk aggódni.

     Már vége volt a találkozónak, én pedig siettem haza, mert otthon vártak, ám egy hang megállított.

 ─ Taeyang, egy percre! ─ sietett oda hozzám Do Jung Jo. A többiek meglepetten fordultak felé, aztán kérdőn néztek rám. Mikor legutoljára kettesben ─ illetve neki még ott volt pár kétajtós szekrény testőre ─ maradtunk én húztam a rövidebbet. Az emberei jól elvertek.

     De a testőrei most a kapunál várakoztak, és Jung Jo közel sem volt olyan jó bunyós, mint én, még akkor sem, ha egy fél fejjel magasabb volt nálam. Nem kellett mitől tartanom, így csak egy fejbólintással jeleztem barátaimnak, hogy mehetnek.

 ─ Siessetek, mert be kell zárnom a kaput ─ szólt még vissza háta mögül Daesung, és a többiekkel tovább ment a kijárat felé.

 ─ Hallottad, siess! ─ sürgettem őt. Nem akartam vele beszélni.

     Nem emlékeztem, hogy miért gyűlölöm őt ennyire; egykor barátok voltunk, de most már ellenségek. Először talán csak ez volt az oka. De akkor vált még rosszabbá, amikor Deat elrabolta. Azóta legszívesebben szétvertem volna, akárhányszor csak meglátom.

 ─ Kim Dea hogy van? ─ kérdezte végül.

 ─ Jól van. ─ Nem láttam értelmét, hogy ne válaszoljak neki normálisan; akármennyire is zavart a kettőjük közötti különös kapcsolat, Dea miatt nem bunkóskodtam.

 ─ Akkor jó ─ mosolyodott el Jung Jo. Furcsa ábrándossá vált az arca, mintha valakit odaképzelne maga elé. Aztán vett egy mély levegőt, és egy levelet nyújtott át nekem.

 ─ Mi ez? ─ vontam fel kérdőn a szemöldököm.

 ─ Amit ígértem neki. Egy repülőjegy Magyarországra. Kérlek, add át neki! ─ Továbbra is kérdő tekintetemet látva hitetlenkedve felnevetett. ─ Nyugi, Rómeó! Tényleg csak a jegy. Semmi magán levél. De ha akarod, meg is nézheted.

 ─ Nem, hiszek neked ─ ráztam a fejem.

     Naná, hogy nem hittem, de nem bonthattam ki Dea levelét. Főleg azért, mert megölt volna.

 ─ Ennyi?

 ─ Igen, ez minden ─ mondta Jung Jo, aztán kezet nyújtott, amit elfogadtam. ─ Hamarosan találkozunk, Taeyang.

 ─ Hamarosan találkozunk!

*

     Mikor hazaértem fáradtan ledobtam magamról a kénylemetlen cipőmet, a zakómat felakasztottam a fogasra, nyakkendőmet pedig egy egyszerű mozdulattal kilazítottam.

 ─ Dea! ─ léptem be a nappaliba, ám ott nem volt senki, csak a tv ment felelsegesen. Valamilyen sorozatot játszottak épp. ─ Min Kyung! ─ A konyha felé vettem az irány, ám ott sem volt senki. ─ Aish, az a lány! Már megint hova ment? ─ túrtam bele hajamba. Tudtam, hogy ha Dea nincs itt, akkor Min Kyung sem. ─ Pedig megmondtam, hogy maradjanak itt. Jó, persze Dearől van szó, szóval nem meglepő.

     Komótosan bementem hát a szobámba váltóruháért, ám a küszöbnél megtorpantam. Miért megy a tv?

     Azonnal megfordultam, és benyitottam Dea szobájába is.

 ─ Chun Min Kung! Dea! ─ Ott sem voltak, így a fürdő felé vettem az irányt, de mikor befordultam a fürdőbe vezető kis folyosóra hátratántorodtam.

     A fürdőszoba ajtaja tárva volt, és bent egyértelműen nem volt senki sem. Azonban az ajtó előtt ott feküdt, vérben ázva…

 ─ Min Kyung! ─ rohantam oda hozzá rögtön. Letérdeltem mellé, nem törődve azzal, hogy a nadrágom véres lesz. Nem érdekelt. Csak az én leghűségesebb emberemmel foglalkoztam, aki viszont élettelenül feküdt a padlón. Jobb kezében a pisztolyát tartotta görcsösen, szemei pedig rémülten nézték a plafont.

     Remegő kezekkel csuktam le Chun Min Kyung szemeit, de nem volt időm vele foglalkozni. Dea nem volt a házban, és őt kellett megtalálnom. Akkor láttam meg Min Kyung bal kezénél egy írást. Majdhogynem olvashatatlan volt a vérrel írt három jel, de ki tudtam bogozni. Kim.

26. Fejezet

T.O.P

2011. szeptember 23.

     Az eső csak úgy ömlött az égből, a víz pedig patakokban folyt végig a kihalt, városszéli útszakaszon, itt-ott megcsillanva az éjjeli lámpák fényében. Mi az útszélén parkoltunk kicsi, ütött-kopott, sötétzöld autónkban távol az útkereszteződéstől, ám pont úgy, hogy még rálássunk.

     Én ültem a volánnál, mellettem pedig Taeyang. Hátul, középen Ji Yong fészkelődött ásítozva, mellette pedig Seungri és Daesung nyomorgott.

 ─ Húzd már odébb a segged Ji Yong! Nem férek el tőled a francba is ─ tolta el magától Daesung egy kicsit G-Dragont, aki egyből felháborodottan tekintett vissza rá.

 ─ Én se férek el jobban, mint te! Ebben az átkozott tragacsban egyszerűen nem lehet elférni ─ háborgott Ji Yong, de azért megpróbálta magát egy kicsit jobban összehúzni, aztán a két első ülés között előre hajolt. ─ Miért is te ülsz elől Taeyang?

 ─ Mert ─ vágta rá egyszerűen a mellettem kényelmes pozícióban elhelyezkedő.

 ─ Jó. Akkor most szépen helyet is cserélhetünk!

 ─ Miért is? ─ emelte fel kérdőn szemöldökét Taeyang, mire Ji Yong széttárta a kezét.

 ─ Mert.

 ─ Ji Yong, most már hagyd abba ─ szóltam rá a fülem mellett ordibáló Ji Yongra.

 ─ Na, megszólalt a másik ─ kapta azonnal rám a fejét. ─ És miért pont te vezetsz?

 ─ Mondjuk mert Seungrinak nincs jogsija, Daesungnak nem hagyom, hogy vezessen…

 ─ Miért nem hagyod? ─ kelt ki magából Daesung is.

 ─ Talán azért, mert borzalmasan vezetsz. Komolyan mondom, rossz nézni.

 ─ Hát… te sem vezetsz jobban! ─ azzal sértődötten keresztbe fonta a kezét maga előtt, és kibambult az ablakon.

 ─ És én miért nem vezethetek? ─ tért vissza a témára Ji Yong.

 ─ Mert részeg vagy. Bűzlesz az alkoholtól ─ világosítottam fel barátomat, mire az elhúzta a száját.

 ─ Csak pár pohárral ittam.

 ─ Az épp elég volt ─ próbáltam lezárni az ügyet, de nem jártam sikerrel.

 ─ És Taeyang? Nem mintha azt akarnám, hogy ő vezessen, de azért kíváncsi vagyok az okára, hogy miért nem ő a sofőr.

 ─ Taeyang nem akart vezetni ─ vontam meg a vállam.

 ─ Ez most komoly? ─ tátotta el a száját. ─ És miért nem?

 ─ Mert ─ vágtuk rá egyszerre Taeyanggal.

 ─ Hú, de nagy az egyet értés. Csak nehogy belehaljatok a nagy magyarázkodásba ─ forgatta unottan szemeit Ji Yong, majd beletörődve helyzetébe, visszadőlt eredeti helyére.

 ─ Jön ─ szólalt meg most először Seungri, amióta csak a kocsiban voltunk, és kimutatott a kereszteződésre.

     Mindannyian odafordultunk, és már láttuk is a fekete autó reflektorát, ahogy megvilágítja a csúszós utat. Piros volt a lámpa, és ő nem sietett sehova sem.

 ─ Biztos jó ötlet ez? ─ kérdezte Daesung szemét le nem véve az autóról.

 ─ Biztos ─ bólintottam határozottan. ─ De ha nem is lenne az, már nem tudunk visszatáncolni.            

      A kereszteződés lámpája sárgára váltott, mire egy aprót bólintottam:

 ─ Kezdődik. Innen már tényleg nincs visszaút.

     A lámpa zöldre váltott, és a fekete autó komótosan megindult. Azonban nem sokáig jutott; egy hólapátoló kocsi tűnt fel az úton nem messze, ami gőz erővel száguldott a kocsi irányába. Reflektor fényei teljesen elvakították a vele szembe lévőket, akik elkezdtek tolatni, hogy kikerüljék az ütközést, ám pillanatokon belül a robosztus jármű lapátolója elérte a nála jóval kisebbet, és egy hatalmasat lökve rajta, az autó egy kicsit felemelkedett a levegőbe, fordult párat, majd pedig fejjel lefelé leérkezett az útra. Onnan még csúszott több métert, egyenesen addig, míg az út menti árokban nem kötött ki. Addigra a hólapátoló már réges-rég eltűnt az utakról.

     Mind az öten visszafojtott levegővel néztük végig az egészet, és mikor végre vége lett, megkönnyebbülten fújtuk ki levegőnket; ezt senki nem élhette túl.

 ─ Na, most már mehetünk? ─ kérdezte Ji Yong a helyén fészkelődve.

 ─ Nem kéne meggyőződnünk arról, hogy tényleg meghalt-e? ─ lesett a füstölgő autó irányába Daesung.

     A következő pillanatban mindent beborított egy hatalmas fényáradat pár másodpercre; a kocsi felrobbant, a benne lévő emberekkel együtt. Cha Joon Pyo-val együtt.  

 ─ Nem ─ vágtam rá, majd még mielőtt a rendőrök, a tűzoltók és a mentők ─ bár rájuk már nem igazán volt szükség ─ ide ért volna beindítottam a motort, és elhúztunk Szöul egyik jelentéktelen külvárosának, jelentéktelen útjáról.

*

     Két és fél hónap telt el azóta, hogy kiiktattuk Cha Joon Pyo vezetőt, aki minket is belerángatott ebbe az egész fekete világba.                                                                    

     Igazából halálával semmit sem változtattunk a dolgokon; továbbra is maradtunk ott, ahol, a maffiában. Azonban sokkal szabadabbnak éreztük magunkat, főleg azért, mert… Nos, Cha Joon Pyo megölése után senki sem mert volna velünk szembe szállni, így mi lettünk a maffia új vezetői.

     Egy hónap után annyi pénzt kerestünk meg magunknak, hogy már nem kellett az addig bérelt, kicsi, és csupán két szobás lakásban élnünk együtt. Mindannyian vettünk magunknak egy lakást és autót.

     Nem voltunk rá büszkék, hogy feketén megszerzett pénzből élünk, de már nem nagyon törődtünk vele. Egyszerűen csak éltük megkeseredett életünket. Aztán decemberben…

2011. decembere

     Két, kajákkal megtömött zacskóval a kezemben ballagtam haza a hidegben. Gyűlöltem ezt az időt; a hideggel nem volt semmi bajom, csak ne fújt volna a szél, és ne szitált volna az eső. A kettő együtt nagyon rossz párosítás volt.

     Már csak pár méter választott el a bejárattól, és mikor végre beértem épület kihalt folyosójára, egy hálás sóhaj kíséretében már siettem is a lift irányába.

     Mikor a lift megérkezett egyből beszálltam, és már mentem is volna a hetedikre, mikor…

 ─ Kérem, várjon! ─ Egy hatalmas doboz préselte át magát a bejárati ajtón, majd pedig sietett felém vékony és rövid lábain. Kérésének eleget téve nem engedtem, hogy a lift ajtó becsukódjon, ám jelenlegi hangulatomban inkább tettem volna azt. ─ Nagyon szépen köszönöm! ─ lépett be végül mellém egy nő, aki az óriási dobozt cipelte a kezében.

     Vártam, hátha mond valamit, de ő csak állt, és kíváncsian tekingetett körbe-körbe.

 ─ Khm ─ köhintettem pár pillanat után. ─ Hányadikra?

 ─ Ja! Öhm… A hetedikre ─ kapott észbe a hölgy, aztán nagy, fekete szemeivel az irányító gombokat kezdte el keresni.

     A lift elindult, ám a gépezet hangján és a nő lihegésén kívül semmit sem lehetett hallani.

 ─ Esetleg átvegyem a… ─ kezdtem bele, ugyanis a nő igen csak fáradtnak tűnt, meg hát amúgy is egy emeletre tartottunk, így nem láttam akadályát, hogy miért ne segítsek neki, azonban ő félbeszakított.

 ─ Ó, már azt hittem soha sem kérdezi! ─ könnyebbült meg a nő, és azonnal kezembe nyomta a legalább tíz, ha nem több kilós dobozt.

     Így álltunk hát tovább ketten, egészen addig, míg fel nem értünk a hetedik emeltre.

 ─ Köszönöm, innen már nem lesz nehéz. Menjen csak tovább! ─ nyúlt a dobozért, ám én egy kicsit elhúztam előle, és már mentem is ki a folyosóra.

 ─ Én is erre az emeletre jöttem. Szóval semmi baj. Hova vigyem?

 ─ Erre ─ mutatta rögtön az utat, és a folyosó legvégén található lakás felé vette az irányt, pont oda, ami mellett az én lakhelyem is helyet foglalt.

     Míg táskájában kutakodott kulcsai után én jobban szemügyre tudtam őt venni; Rövid, az álláig érő, fekete, frufrus haja volt. Arca kissé kerek volt, amin két nagy, fekete szem fogalt helyet. Alacsony volt, azonban látszott rajta, hogy ő már igazán felnőtt. Nagyjából annyi idős lehetett, mint én, azaz a húszas évei közepén járhatott.   

     A nőnek végül sikerült kinyitnia ajtaját, így hamar beterelt rajta, és a konyhapultra mutatott, hogy oda tegyem le a dobozt.

 ─ Köszönöm szépen, hogy segített felhozni! ─ hajolt meg egy kicsit a hölgy.

 ─ Semmiség ─ legyintettem egy halvány mosoly kíséretében, és a kijárat felé kezdtem araszolni a csörgő zacskókkal kezemben. ─ Mondtam. Amúgy is erre jöttem volna.

 ─ Itt lakik? ─ nézett a szomszédos ajtóra, mikor végül kiértem a folyosóra, és én is előhalásztam a zsebemből lakáskulcsaimat.

 ─ Igen ─ bólintottam kurtán.

 ─ Akkor mi szomszédok leszünk! ─ derült fel a nő arca, aztán fejére csapott. ─ Jaj, de buta vagyok! Még be sem mutatkoztam. Üdvözlöm, a nevem Kim Da Hyun, és én vagyok az Ön új szomszédja!

     Egy darabig meglepetten bámultam rá, aztán észbe kaptam.

 ─ Örvendek! Az én nevem Choi Seung Hyun ─ hajoltam meg üdvözlésképpen előtt, majd kinyitottam az ajtómat. ─ Akkor viszlát!

 ─ Viszlát! ─ mosolyogott rám Kim Da Hyun.

     Már épp csuktam volna be az ajtót, mikor az ajtó résen keresztül megpillantottam a nőt, ahogy ismét bezárja a lakás ajtót, és fáradtan vissza battyog a lifthez. Magam sem értettem, hogy miért tettem azt amit, de kinyitottam az ajtót, és Kim Da Hyun után szóltam.

 ─ Esetleg még cipekedik? ─ kérdeztem, mire a nő felém kapta a fejét.

 ─ Igen. Még van pár dolgom ─ húzta el a száját.

 ─ Segítek ─ vágtam rá gondolkodás nélkül; a két zacskót ledobtam a bejárati ajtó mellé, gyorsan bezártam azt, és már siettem is beszállni a liftbe.

 ─ Köszönöm! ─ hálálkodott Kim Da Hyun.

 ─ Semmiség. Úgy sincs jobb dolgom ─ vontam meg a vállam, csakhogy lazának tűnjek, ám annyira még soha nem voltam ura önmagamnak, mint akkor. Valamiért úgy éreztem segítenem kell Da Hyunnak. Úgy éreztem, mintha ez a kötelességem lenne.

     Később jöttem csak rá, hogy ez nem volt több, mint egy leheletnyi vonzalom.

*

     ─ Ji Yong ─ pillantottam barátomra, aki tőlem balra ült. ─ Most egy időre fogd vissza magad!

 ─ Miért? ─ nézett rám meglepődve. ─ Most nem csináltam semmit sem.

 ─ De van egy olyan érzésem, hogy fogsz ─ sóhajtottam egy mélyet.

     Én ültem az asztalfőn a tárgyalóteremben. A többiek jobbra és balra ültek tőlem ketten-ketten. Mikor megölettük Cha Joon Pyo-t, és mi lettünk az új vezetők fogalmunk se volt róla, hogy köztünk kié legyen majd a végszó, így hát megállapodtunk; teljesen egyenrangúak voltunk, azonban azt a felelősséget rám hárították, hogy én tartsam a kapcsolatot a Kínai csoport vezetőjével, aki egyben ennek az egésznek volt a fejese. Így végül is én lettem az a valaki, aki pontot tesz a dolgok végére, azonban ezt soha senki nem mondta ki hangosan.

 ─ De… ─ kezdett volna egy újabb tiltakozásba Ji Yong, ám Taeyang félbe szakította.

 ─ A rendőrség ránk szállt GD. Egy ideig meg kell magunkat húzni, ha nem akarjuk börtönben, vagy ami még rosszabb, akasztófán találni magunkat.

 ─ Értem ─ bólogatott Ji Yong.

 ─ És mi lesz a szállítmányokkal? Holnap jönnének a Miyagi klánból átvenni az Orosz rakományt ─ nézett papírjaira Seungri.

 ─ Azt már lemondtam ─ vágtam rá.

 ─ Mi? ─ dülledtek ki Daesung szemei a döbbenettől. ─ Ugye csak viccelsz, hyung?

 ─ Nem ─ ráztam fejemet.

 ─ És ezt mégis mikor akartad velünk megbeszélni? ─ ráncolta homlokát Taeyang. Kérdésére már nem tudtam választ adni, mert valaki közbeszólt.

 ─ Aish! Azzal legalább egymillió dollárunk elúszott. Eszednél vagy? ─ csóválta fejét rosszallóan G Dragon.

 ─ Sajnálom srácok, de gyorsan kellett döntenem, és ez tűnt a legjobb megoldásnak.

 ─ Megoldás? Az nem megoldás, ha hagyod a pénzt elúszni! Ezek után megnézheted, hogy mikor akarnak majd azok a japánok ismét velünk üzletelni ─ fakadt ki még inkább Ji Yong, mire a többiek is morogni kezdtek, és haragos tekintettel bámultak rám. ─ Különben is, Taeyang jól kérdezett. Miért nem beszélted ezt meg velünk előtte?

     Síri csend lett a teremben, és mindenki rám szegezte szemeit.

 ─ Mert tudtam, hogy ez lesz a vége ─ sóhajtottam.

 ─ Ez? ─ értetlenkedett Daesung.

 ─ Igen „ez”. Ti mindig csak a pénzt nézitek. Pedig ha nem lennének azok, akik segítenek nektek a megszerzésében, akkor már jóval kevesebb lenne.

 ─ Itt most az embereinkre gondolsz? ─ kérdezte Taeyang.

 ─ Igen ─ bólintottam. ─ Emlékeztek arra, ami két éve történt? Akkor is ránk szállt a rendőrség, és Cha Joon Pyo legalább negyven emberét le is tartóztatták. Abban az évben borzalmasan gyengék voltunk, és még azóta sem álltunk teljesen talpra. Ha nem mondtam volna le ezt az üzletet, akkor lehet, hogy a történelem megismételte volna önmagát. De több veszteséget már nem engedhetünk meg magunknak. Szóval úgy döntöttem, hogy most inkább meghúzzuk magunkat pár napig. Semmi lényegeset nem csinálunk. És mikor a zsaruk figyelme egy kicsit lankad, mindent bepótolunk.

     Egy darabig még csend volt, majd Taeyang szólalt meg.

 ─ Értjük, hogy miért tetted. De az, hogy velünk ezt nem beszélted meg…

 ─ Sajnálom. Ilyen többet nem fog előfordulni ─ szakítottam félbe társamat, és ezzel le is zártam az ügyet. Végül is a végszó az enyém volt.

*

     Komótosan szedtem a lépcsőfokokat felfelé. Zsebemben egy doboz cigaretta és egy öngyújtó lapult, amik minden egyes lépésnél halkan összeütődtek. Mikor a lépcső tetejére értem, a vészkijárat jelzéssel ellátott ajtónak dőltem, és kinyitottam azt.

     A tetőn hideg volt, ám nem fújt a szél, így egészen jól el lehetett viselni. A hó pedig lassan szálingózott lefelé az égből, majd a földre érve vékony, fehér réteget képzett.

     Megszokott helyem felé tartottam, ahonnan egész Szöult be lehetett látni, ám foglalt volt. Egy alacsony, női alak támaszkodott neki a korlátnak, és nézegette hol az eget, hol pedig a hatalmas várost.

     Halovány mosolyra húztam a számat, majd odaballagtam Kim Da Hyun mellé, aki csak akkor vett észre, mikor én is neki támaszkodtam a korlátnak.

 ─ Zavarok?

 ─ Choi Seung Hyun! ─ pillantott rám fülig érő szájakkal, aztán gyorsan megrázta a fejét. ─ Nem zavar. Maradjon csak nyugodtan! A havazást úgyis többen jó nézni.

 ─ Nem tudom ─ néztem le a vékony hóréteggel hintett földre. ─ Nekem valahogy ugyanolyannak tűnik, mint eddig.

 ─ Miért? Eddig milyen volt? ─ nevetett Kim Da Hyun.

 ─ Hát fehér, majd pedig ha elolvad, barna. Mindig ugyanaz. Csak a baj van vele.

 ─ Az lehet ─ húzta el a száját a nő. ─ De vallja be, hogy gyönyörű, ahogy esik a hó, és olyan megnyugtató érzés nézni.

 ─ Én semmi érdekeset nem találok benne ─ vontam meg a vállamat.

 ─ Javíthatatlan ─ nevetett tovább fejét csóválva Kim Da Hyun.

     Pár percig némán álltunk egymás mellett; ő nézte, ahogy a hó esik, én pedig őt néztem. Egyszerűen nem tudtam róla levenni a szememet, és ezt ő is észrevette.

 ─ Mi az? Van rajtam valami ─ nézett magán gyorsan végig, mikor tekintete találkozott az enyémmel.

 ─ Nem. Ön tökéletes ─ csúszott ki a számon a bók, amit rögtön meg is bántam, és a város felé fordultam, hogy elrejtsem zavarodottságomat.

     Kim Da Hyun felkuncogott, majd pedig ─ szerintem inkább az én kedvemért ─ terelni kezdte a témát.

 ─ Akkor miért jött fel ide, ha nem azért, hogy a havat nézze?

 ─ Egy kis friss levegőt szívni ─ köhintettem, ugyanis egy kicsit mintha be lettem volna rekedve, aztán kabát zsebembe nyúltam, és előhúztam a cigarettás dobozt. ─ Valamint ezért. Kér?

 ─ Nem köszönöm ─ emelte fel védekezően a kezét, mire visszahúztam az orra elől kincsestáramat, ami ezután a hosszú nap után megnyugtatott.

 ─ Értem. És zavarná, ha rágyújtanék?

 ─ Csak nyugodtan ─ mosolygott Kim Da Hyun, és nézte, ahogy kiveszek egy tetszőleges szálat a dobozból, majd pedig meggyújtom azt öngyújtóm segítségével.

     Mélyen beszívtam a kesernyés, ám számomra már szinte mézédes füstöt, le egészen a tüdőmig, majd pedig lassan kiengedtem azt idegességemmel együtt.

 ─ Mondja csak. Miért dohányzik? ─ kérdezte meg végül a hölgy, miközben a körülöttem lengő füstöt nézte, amit pár pillanat múlva egy arra tévedt szél áramlat messze fújt tőlünk.

 ─ Mi az? Talán riporter? ─ nevettem fel, ám a nő mosolyogva megrázta a fejét.

 ─ Tanár vagyok. Nos? Válaszol a kérdésemre?

 ─ A munkám miatt. Az abból kifolyó stressz miatt. ─ sóhajtottam mélyet. 

 ─ Mit dolgozik?

 ─ Irodai munka ─ válaszoltam egy kis szünet után, és hogy ne kelljen a szemébe hazudnom félre néztem, és egy újabbat szívtam bele cigarettámba.

 ─ Értem ─ bólogatott. ─ Önnek legalább van válasza.

 ─ Ezt meg hogy érti?

 ─ Hát, a legtöbb ember csak azt mondja az ilyen kérdésekre, hogy „mert”, és valódi okuk nincs is rá. Ön legalább tudja, hogy miért teszi azt, amit ─ vonta meg a vállát Kim Da Hyun, majd a szemembe nézett. ─ De tudja, számtalan módja van annak, hogy levezessük a stresszt. Nem kell éppen a legegészségtelenebbet választania.

 ─ Szóval azt mondja, szokjak le?

 ─ Igen. A dohányzás káros mindenki számára ─ jelentette ki ezt az amúgy nyilvánvaló dolgot. Csak engem épp nem érdekelt, hogy az egészségemet teszem tönkre. Addig a napig.

 ─ Rendben, leszokok, ha Ön is megtesz nekem valamit.

 ─ Oké. Mi lenne az?

 ─ Tegezzük egymást.

 ─ Rendben ─ bólintott határozottan a nő, majd kezét nyújtotta. ─ Akkor megegyeztünk, Seung Hyun?

     Mosolyogva beleszívtam egy utolsót cigarettámba, majd pedig átdobtam a korláton, le az utcára a dobozával együtt, és már nyúltam is megrázni a hölgy kezét.

 ─ Meg, Da Hyun.

     Ahogy megérintettem kezét, valami enyhe bizsergés futott végig testemen. Akkor már biztos voltam benne, hogy vonzódok hozzá.

*

     Csak úgy repültek december fagyos és havas napjai; Da Hyunnal egyre többet találkoztunk, a többiek előtt pedig egyre többet titkolóztam. Még nem akartam semmit sem mondani róla, hiszen még én sem tudtam biztosan, hogy mi van közöttünk. Ez még csak pár találkozás volt, de akkor úgy gondoltam, hogy valami komolynak a kezdte. Legalábbis azt reméltem….

     Telefonom eszeveszett csörgése ébresztett fel. Fáradtan kinyúltam hát érte, hogy felvegyem, majd rekedten beleszóltam:

 ─ Haló?

 ─ Hyung! ─ hallottam a túloldalról Daesung kétségbeesett hangját. ─ Fogalmunk sincs, hogy honnan tudtak erről az egészről, de pár emberünket elkapták a zsaruk. Csomó bizonyítékot felmutattak arról, hogy pénzt mostak, és most a börtönben vannak.

 ─ Azonnal ott vagyok! ─ pattantam ki máris az ágyamból, és meg sem várva Daesung válaszát, rácsaptam telefont.

*

     ─ Van ötletetek, hogy honnan szereztek erről az egészről tudomást? ─ tettem fel a kérdést, amint beléptem a terembe ─ ahol már mindenki ott volt ─ bár igazából felesleges volt. Ha tudták volna, már intézkedtek volna.

 ─ Biztos van egy kémük ─ vágta rá Taeyang.

 ─ Igen, de ki? ─ kérdezte azonnal Daesung.

 ─ Hányan vannak, akiket letartóztattak? És kinek az emberei közül?

 ─ Tizennégyet, az enyéim közül ─ mondta halkan Ji Yong.

 ─ Gratulálok, Ji Yong. Most küldted tizennégy emberedet börtönbe évekre. ─ Már meg sem lepődtem rajta. Mindig GD okozta a problémákat, amiket később nekünk kellett megoldani. De ez most lehetetlen volt. Nem tudtuk volna őket onnan kihozni anélkül, hogy még nagyobb bajt ne csináltunk volna.

 ─ Szerinted én nem tudom? ─ vicsorgott rám Ji Yong. ─ Azt se értem, hogy hogyan történhetett ez meg…

 ─ Ó, én tudom. Csak Te kellettél hozzá ─ szóltam gúnyosan, mire Ji Yong még dühösebb lett, ám még mielőtt bármit mondhatott volna, Taeyang vágta félbe.

 ─ Hagyd őt, T.O.P! Most tényleg körül tekintő volt. Ami történt nem a mi hibánk volt. Valaki köpött, és így történt az, ami.

 ─ És most mi a terv?

 ─ Már dolgozunk rajta, hogy kiderüljön, hogy ki volt az ─ felelt Seungri szokásos hangerején.

 ─ Rendben ─ bólintottam egyet.

 ─ Hyung ─ nézett rám Daesung. ─ Mi lesz az emberekkel, akik bent vannak?

     Erre mindenki csendben figyelt; a közelmúltban már történt hasonló, csak akkor éppen mindenki a magyarázatomat várta, és nem az ötletemet.

 ─ Attól tartok, értük már nem tehetünk semmit sem ─ csóváltam meg a fejemet, majd olyat tettem, amit még soha. Ji Yonghoz fordultam, és kikértem az ő véleményét is, végül is az ő emberei voltak, és röstelltem is egy kicsit, hogy az előbb úgy hurrogtam. ─ Neked van valami terved?

     G Dragon először meglepődött, utána azonban gondolkozni kezdett, majd pár perc múlva bólintott egyet.

 ─ Van egy tervem, de azzal csak a börtönben töltött idejüket tudjuk megrövidíteni. Kiszabadítani onnan nem tudjuk őket.

 ─ Akkor az is jó ─ mondtam. ─ Mi lenne az?

*

     Mindig is gyűlöltem az áram kimaradásokat, azonban akkor este szinte imádtam.

     Elemlámpámmal a kezemben battyogtam ki a bejárati ajtóhoz, amin kopogtak, majd pedig kinyitottam azt. Ajtóm előtt Da Hyun állt, és rám mosolygott.

 ─ Helló, Seung Hyun!

 ─ Da Hyun! Mi a baj? ─ Ez buta kérdés volt, hiszen lámpa nélkül ebben a sötétben az orronkig sem lehetett látni.

 ─ Hát, nincs áram, nekem pedig nincs elemlámpám, a telefonom pedig lemerült, így esélyem sem volt ebben a sötétben megtalálni pár gyertyát, és egy gyufát ─ húzta el a száját. ─ Szóval arra gondoltam, hogy segíthetnél nekem megkeresni, hiszen ahogy látom, van lámpád ─ nézett a kezemben tartott tárgyra, amit lefelé fordítottam, hogy ne süssem ki Da Hyun szemét a fénnyel.

 ─ Persze ─ vágtam rá azonnal, és már világítottam is meg az utat, ami Da Hyun lakására vezetett. ─ Tudod, hogy hol vannak a gyertyák? ─ kérdeztem, amint beértünk.

 ─ Igen, erre ─ lépett gyorsan mellém, és vezetett a konyha irányába, majd felmutatott az egyik polc tetejére. ─ Ott vannak a gyertyák és a gyufák.

 ─ Szóval ezért is hívtál be, mert nem érted volna el? ─ nevettem fel, mire egy kicsit elpirult.

 ─ Dehogy is. Csak sötét volt ─ köszörülte meg a torkát, aztán haragosan rám nézett. ─ Na, most akkor leveszed, vagy sem?

 ─ Leveszem ─ forgattam a szemeimet, majd finoman a kezébe adtam a lámpát, és felnyújtózkodtam egy dobozért. ─ Ez az?

 ─ Igen.

 ─ Tessék ─ emeltem le neki, aztán Da Hyun megvilágította a doboz tartalmát, ami két gyertyát, és egy gyufás skatulyát tartalmazott. ─ Hú, eléggé gyér a felhozatal.

 ─ Hé! Ez a két gyertya, számomra életmentő ─ mondta sértődötten, mire gonoszan elvigyorodtam.

 ─ Da Hyun, te talán félsz a sötétben?

 ─ Mi? Ez nem igaz! ─ tiltakozott azonnal, miközben az egyik égőt szorongatta a kezében. ─ Egyszerűen csak nem szeretek a sötétben lenni, egyedül.

 ─ De attól, hogy a gyertyákat meggyújtod, csak egy problémád oldódik meg ─ gondolkodtam el.

 ─ Tessék? ─ nézett rám meglepetten, mikor egy lépéssel közelebb mentem hozzá.

 ─ Mármint, attól, hogy a gyertyák égnek, továbbra is egyedül leszel. Nem gondolod?

 ─ Nem ─ támaszkodott neki háttal a pultnak, én pedig két kezemmel bezártam őt közém, és a bútordarab közé. ─ Mert most nem vagyok egyedül.

 ─ De a gyertyák nem égnek ─ hajoltam egyre közelebb szájához, mire ő halványan elmosolyodott, és lekapcsolta elemlámpámat.

 ─ Ma már nem is fognak ─ azzal átkarolt, magához húzott és határozottan megcsókolt, én pedig őt vissza.

     Az a sötét este volt számomra a leggyönyörűbb egész életemben, de egyszer mindennek vége lesz, akárcsak az áramszüneteknek…

*

     Másnap éjjel leparkoltam a raktár előtt. Az előtt a raktár előtt, ahol ez az egész kezdődött. Ezt az egész építményt azóta is használtuk, méghozzá arra, hogy a piszkos munkákat elvégezzük. Ji Yongék hívtak ide, mert azt mondták, hogy megtalálták a kémet.

     Besiettem hát az épületbe, ahol már ott voltak mind az öten, valamint még három emberünk. Ők nyolcan álltak körbe egy alakot, akinek a fejére zsákot húztak, ám a szövet már véres volt. Szóval már elkezdték.

 ─ Elkezdtétek? ─ kérdeztem, amint odaértem melléjük, aztán undorodva néztem le az alakra, aki a földön feküdt, és már alig lélegzett. Egy nő volt. ─ Egy nő?

 ─ Igen.

 ─ Nem sok nő van a maffiában ─ gondolkoztam el. ─ Ki volt a kém? ─ kíváncsiskodtam tovább.

 ─ Nem volt benne a maffiában ─ rázta fejét Taeyang.

 ─ Tessék? Akkor meg hogy…

 ─ Poloskákat rakott a ruháidra, hyung ─ szólt közbe Seungri.

 ─ Az én ruháimra? Mégis ki, és mikor… ─ elakadt a szavam, mikor Daesung lenyúlt a zsákért, és lehúzta a nő fejéről.

     Ismerős, nagy, fekete szemek néztek rám szinte már élettelenül, de csak az, és rövid, frufrus haja volt az, ami belőle megmaradt.

     Kim Da Hyun arca tele volt véraláfutásokkal és több sebből is vérzett. Orra eltört, szája több helyen is felrepedt. A látványtól megtántorodtam.

 ─ A szomszédod nagyon ügyes ügynök, ám nem eléggé, hyung ─ mondta Taeyang. ─ Amint megtaláltuk a poloskákat, azonnal letudtuk keresni, hogy kié. De azért legközelebb tegyél több zárat az ajtódra T.O.P, mert úgy tűnik ez a nő könnyen bejutott a lakásodba.

     Megszólalni sem tudtam, ám nem is kellett. Ji Yong beszélt helyettem.

 ─ Nos, mi legyen veled, Kim Yoo Na? ─ nézegette Da Hyunt ─ aki ezek szerint még csak nem is volt Da Hyun ─, majd rám pillantott. ─ T.O.P, ugye az enyém lehet? Tizennégy emberemet jutatta börtönbe, biztos jól ellennék vele ─ vigyorgott a nőre, aki csak fájdalmasan nyögött egyet, aztán tovább nézett engem.

     Ölj meg! súgta szemeivel, ám nem voltam benne biztos, hogy ezek után még tennék neki szívességet.

 ─ Hyung, kérlek! Tudok egy-két jó dolgot, amit kipróbálhatnék rajta ─ kapta elő kését, és hideg oldalával végigsimított Da Hyun karján.

     Fogalmam sem volt, hogy miért, de a mellettem álló egyik fekete öltönyös emberhez fordultam, kikaptam az övéből a pisztolyt, céloztam vele és… meghúztam a ravaszt.

     A nő feje körül egyre nagyobb vértócsa keletkezett, ám szemei még nyitva voltak és élettelenül engem bámultak.

 ─ Ezt meg miért csináltad? ─ pattant fel dühösen Ji Yong. ─ Én akartam…

 ─ Ideges voltam ─ fordítottam a többieknek hátat, és elindultam a kijárat felé.

 ─ Akkor menj, és szívj el egy cigit, bazdmeg, de ne mások szórakozását vedd el! ─ ordibált utánam Ji Yong.

 ─ Azt nem tehetem. Nem cigizhetek ─ csóváltam fejem, miközben egyre csak közeledtem a kijárat felé.

 ─ Miért? ─ lepődött meg Ji Yong, a többiekkel együtt.

 ─ Mert leszoktam…

Napjainkban

     Taeyang, Seungri, Daesung és Ji Yong a mai napig nem tudnak arról, hogy mi volt köztem, és aközött a nő között, akinek már a nevében sem vagyok biztos. Igazából én se tudom, hogy mi volt köztünk, de egy biztos.

     Én vonzódtam hozzá, s bár szerelmes akkor még nem voltam belé, mégis tudtam, ha ő csak egy tanár lett volna, vagy én csak egy szomszéd, akkor még ma is együtt lennénk. Ebben biztos vagyok…